A karácsony másnapja csendesen, puha reggeli hóval érkezett. A Trükkös család még álmosan kortyolgatta a kakaót, amikor Lili észrevette, hogy az aranyszív, amelyet Elina angyal hagyott náluk, finom, alig észrevehető fénnyel pislákol.
„Anya, szerinted miért világít?” – kérdezte halkan.
„Talán valaki gondol rád” – mosolygott anya, de Lili tudta: ez most más. Valami hívta. Valami, amit csak ő érzett.
🌟 A fény, amely utat mutat
Amikor a család többi tagja elment havat lapátolni és hóembert építeni, Lili zsebre tette az aranyszívet, és elsurrant a ház mögötti kis erdő felé. A hó ropogott a csizmája alatt, az erdő pedig olyan volt, mintha száz apró csillag csücsült volna a fák ágán.
Egyszer csak az aranyszív még erősebben felragyogott, és egy vékony, fénylő csíkot rajzolt a levegőbe előtte, mintha egy láthatatlan angyal mutatná az irányt.
„Elina?” – suttogta Lili.
Ekkor lágy szellő simította végig az arcát, és halk csilingelés hallatszott. Nem válasz volt, inkább hívás.
🪶 A hó alatt rejtőző csoda
Lili óvatosan követte a fénycsíkot, amely egy tisztásra vezette. Ott, a fenyők között, valami különös tűnt fel: a hó alól egy halvány fény szűrődött át, mintha a tél takarója alól valami, vagy valaki, szeretne kiszabadulni.
Lili térdre ereszkedett és kisimította a havat. A fehér réteg alól előbukkant egy apró, áttetsző szárnyú lény. Egy kis angyal, talán alig akkora, mint Lili tenyerének fele.
Az apró angyal elveszetten pislogott, majd vékony hangon megszólalt:
„Segítesz… hazatalálni?”
Lili szíve összeszorult. „Persze, hogy segítek! Mi történt veled?”
Az angyalka apró hangja reszketett.
„Lemaradtam… a karácsonyi fények útjáról. A társaím már fent vannak… de én… eltévedtem.”
Lili óvatosan a kezébe vette a pici lényt. A teste olyan könnyű volt, mintha csupán az első hópehelyből született volna.
💛 A szív, amely meggyógyít
„Várj csak…” – Lili elővette az aranyszívet, amely most fényesen, melegen ragyogott.
Az apró angyalka remegve megérintette.
És azonnal megtörtént a csoda.
A szív fénye lassan körbeölelte a pici lényt, fény lett belőle, majd halkan felnevetett olyan hangon, mint amikor a hómezőn átsuhan egy puha szán.
„Ez a szeretet fénye…” – mondta csodálkozva. „Ez segít visszatalálnom!”
Lili boldogan mosolygott. „Akkor menj! Mielőtt anyáék észreveszik, hogy eltűntem…”
Az apró angyalka azonban nem repült el egyből. Lili arcára simította a kezét alig érezhető, mégis forró érintéssel.
„Köszönöm. Mert aki másnak fényt ad… az saját magát is beragyogja.”
És ekkor a pici angyal a magasba emelkedett. A fényével felrajzolt egy aprócska kört Lili feje fölé, mintha egy láthatatlan angyalkorona lenne, majd eltűnt a téli égbolt csillagai között.
❄️ Valaki mégis tudta…
Amikor Lili visszaért a házhoz, nagymama már a verandáról nézte. A szemében olyan mosoly ült, amit csak azok viselnek, akik sokkal többet látnak, mint amennyit mondanak.
„Szép sétád volt?” – kérdezte sejtelmesen.
Lili megdermedt. „Nagyi… te láttad?”
„Nem kellett látnom, drágám” – kacsintott nagymama. „A fény, ami benned van… elég hangos ahhoz, hogy észrevegyem.”
Lili zavarba jött, de boldog volt. Valami csodát tett, és ezt valaki valóban meg is értette.
Nagymama megfogta a kezét.
„Gyere, mesélj mindent. Tudod… a karácsonyi csodák attól szépek, hogy megosztjuk őket.”
És Lili mesélt. Mesélt a fényről, az angyalkáról, az aranyszívről és nagymama úgy hallgatta, mintha a világ legkülönlegesebb dala lenne.