A karácsony utáni reggel úgy érkezett a Trükkös család házához, mintha valaki egy puha, csillogó takarót borított volna a világra. A hó újra esett, még vastagabban, még fényesebben, és Marci már alig várta, hogy kint lehessen.
„Hóembert akarok építeni!” – jelentette ki tettrekészen, miután felkapta a sálját, és kiszaladt a kertbe.
A hó tökéletes volt: kellően puha, de mégis jól tapadt. Marci gurította a nagy hógolyót, majd a másodikat, végül a harmadikat. Mindezt olyan lelkesedéssel, mintha ez lenne élete legnagyobb küldetése.
Mire készen lett, ott állt előtte egy derék hóember, gombokból kirakott mosollyal és egy sárgarépa orral. Csakhogy, Marcinak valami hiányérzete támadt.
„Valami különlegeset szeretnék” — morfondírozott. „Hiszen Lili is varázslatot talált. Akkor én miért ne találnék?”
✨ A különös sapka
Amikor elfordult, hogy keressen valamit, ami különlegessé tehetné a hóembert, a verandáról nagymama szólt oda:
„Marci, gyere csak! Találtam valamit a padláson.”
A kezében egy régi, bolyhos téli sapka volt. Zöld és arany szálak futottak benne, mintha apró békák és csillagok táncoltak volna a mintájában.
„Ez a nagyapádé volt, amikor még kisfiú volt” — mondta mosolyogva. „De van benne valami. Nos, egy kis trükk.”
Marci szeme felcsillant. „Trükk? Tényleg?”
„Talán” — kacsintott nagymama. „Talán csak akkor működik, ha igazán hiszel benne.”
Marci még erősebben szorította meg a sapkát, és úgy érezte, bizsereg a tenyere.
☃️ Amikor életre kel valami…
A sapkát óvatosan a hóember fejére tette.
Egy pillanatig semmi sem történt.
A második pillanatban is csend volt.
Aztán…
A hóember szeme megcsillant.
A gombok finoman megzörrentek.
A sál, amelyet Marci épp az imént tekert rá, lassan megmozdult.
Marci hátraugrott. „Hóóó… hóember? Teee… élsz?”
A hóember tüsszentett egyet, és apró hópelyhek repkedtek mindenfelé.
„Persze, hogy élek!” — mondta mély, kedves hangon. „Bár még sosem volt ilyen meleg sapkám! Hű, de jó!”
Marci először szólni sem tudott, csak tátogott, mint egy kis hal.
„Mi… hogy hívnak?” kérdezte végül.
A hóember elgondolkodott, fejét vakargatva — ami hóemberként kicsit bonyolult mozdulat volt.
„Hívj engem Pelyhúrnak!”
Marci hangosan felnevetett. „Pelyhúr? Ez tökéletes!”
🎄 A varázslat próbája
A két új barát egész délután együtt játszott: hócsatáztak, hóangyalokat készítettek, és annyit nevettek, hogy a ház falai is visszhangozták a vidámságukat.
De ahogy lassan alkonyodni kezdett, Pelyhúr elkomorodott, ami hóemberként inkább csak annyit jelentett, hogy kicsit ferde lett a szája.
„Valami baj?” — kérdezte Marci.
„Marci, nem maradhatok sokáig.” Pelyhúr hangja szelíd volt. „A varázslatom csak addig tart, amíg a sapka melegíti a szívem. És amikor a nap lenyugszik, nos, akkor vissza kell térnem a hó csendjébe.”
Marci szeme megtelt könnyel. „De csak most találtalak meg!”
Pelyhúr ekkor leguggolt hozzá, pontosabban kicsit ropogva összehúzta magát, hogy nagyjából Marci magasságába kerüljön.
„A varázslat nem attól varázslat, hogy örökké tart” — mondta halkan. „Hanem attól, hogy megváltoztatja azt, aki átéli.”
Marci elgondolkodott. Aztán átölelte a hóembert, bár a kabátja ujja azonnal átnedvesedett.
„Köszönöm, hogy itt voltál, Pelyhúr.”
„Köszönöm, hogy életre hívtál” — felelte a hóember.
🌙 A búcsú és a csoda
Amikor a hold fénye megvilágította a kertet, a sapka apró zöld-arany fénnyel ragyogni kezdett. Pelyhúr mosolygott egy utolsót, és lassan, finoman visszaolvadt a hóba.
A sapka pedig lehullott Marci lába elé, teljesen szárazon és érintetlenül.
Marci felemelte, és a szívéhez szorította. Tudta: ez a sapka most már az ő titkos kincse. És ha egyszer újra eljön a megfelelő nap, talán ismét történhet valami varázslat.
A verandán nagymama figyelte, olyan szemekkel, amelyek mindent tudtak.
„Elment, ugye?” — kérdezte Marci halkan.
Nagymama bólintott. „De amíg emlékszel rá, addig sosem tűnik el igazán.”
Marci úgy érezte, a hó alatt valahol ott nevet Pelyhúr csak arra várva, hogy egy újabb karácsonyon, egy újabb csodában újra találkozzanak.